„A Vizvárdi András által tervezett és Szarka Klára által szerkesztett könyv gyönyörű. Már a borítót is jólesik végigsimítani, kitapintani a süllyesztett betűket. A maga feketeségében eleganciát és letisztultságot sugall, prémiumérzetet kelt; belül pedig 38 „ismerős” néz vissza ránk. Színészek, írók, zenészek, fotográfusok, képzőművészek – olyan nevek, mint Feldmár András, Kulka János, Für Anikó, Dés László, Vámos Miklós. ...
Fekete háttér előtt állnak kiegyenesedve, mosolytalanul, gyakorlatilag a semmiben. Van, aki mezítláb, mások cipőben. (Zokniban bezzeg senki sincs.) Pusztán annyi instrukciót kaptak, hogy álljanak. Kezük a testük mellett lóg, de néhányan maguk mögött vagy a zsebükben rejtegetik. Az ember tényleg nem tud mit kezdeni a kezeivel – ezek szerint még ők se. Egy-egy teljes oldalt foglalnak el, míg a másik lap fekete – ritkább esetben piros – marad, így csak egyetlen személyre összpontosíthatunk...
A színes fotókat 38 fekete-fehér portré követi. Mindenki azonos irányba néz, egy kevés fény segítségével kirajzolódnak a legerőteljesebb vonásaik, a csontozatuk. Itt már nem érvényes a két oldalon egy ember rendezési elv, de profilból kifejezetten jól megférnek egymás mellett a kortárs művészeink. Ezek a felvételek már kevésbé tűnnek csupasznak, a színházi társulatfotókra és a régi biológia-tankönyvek antropológiai fejezeteinek képi világára emlékeztetnek. A kimerevített pillanatok lassítást kérnek tőlünk, azt, hogy bátran tanulmányozzuk – Feldmár András szavaival élve, bámuljuk – a másikat, ameddig csak akarjuk. Így érthetjük meg a cím valódi, mély jelentését, de mielőtt feltennénk az albumot a polcra, megállunk és elképzeljük magunkat is a fekete semmiben: vajon ki tudnánk mondani? Hineni.”
Papp Lídia: A semmiben egészen
Élet és Irodalom, LXIX. évfolyam, 43. szám, 2025. október 22.
„Éjfekete háttérben sorakoznak elénk jól ismert, kiváló személyiségek írók, költők, színészek, alkotóművészek, olyan emberek, akikről ezer fotót láttunk már plakáton, műsorfüzetben prospektuson, legtöbbször afféle marketing kontextusban, amikor a neves személy spektákulumként van jelen a képen. Itt a fotós, egy nagy kép-együttesbe helyezi a hírességekről készült felvételeit. A merőben különböző személyiségek alakját konstruktív alázattal londonkatalinosítja. Mély tisztelettel fordul modelljeihez, miközben saját stílusát mutatja fel velük, általuk. A megegyezés, az egyenrangúság méltósága van jelen ebben a közös eredményben. London Katalin valamiféle időjátékot is becsempész a kép-együttesbe. A hightech korában a klasszikus fényképezés magnézium pisztolyos, ezüst-nitrátos percepcióit idézi meg....
London Katalin kollekciójának minden darabja az őszinteség, a bizalom esztétikumát hordozza. Modelljeivel együtt olyan értéket állít elénk, amit, e furcsán torzuló erkölcsi közegben már majdnem elfelejtettünk. A fotó-együttes a maszk, a póz nélküli magatartást ünnepli, vizuális felkiáltójel a hamiskodás, a képmutatás számára.”
Pacsika Emília : A bizalom, az odaadás esztétikuma - London Katalin fényportréi
2026. május 12.
A bizalom, az odaadás esztétikuma
